Temetés / Funeral

installáció / installation 04:45’, 05:00’, 04:56’ (200 x 150 x 15 cm)

A fájdalom és az emlék az egyedüli kapcsolatunk a halottakkal. Képeket alkotunk, és ezek révén emlékezünk. Ezen képek jelentős része fénykép. A baj nem az, hogy fényképeken keresztül emlékezünk, hanem hogy ez a fényképeken keresztüli emlékezés kioltja a megértést és az emlékezés egyéb formáit. A fénykép az adott pillanatot, az ábrázoltat teszi halhatatlanná, azonban ezen momentum folyamatos fürkészése révén már csak egy kiüresedett kép marad. Visszaidézhetőek-e emlékeink az idő múlásával? Talán túlzott értéket tulajdonítunk az emlékezésnek, és nem eleget a gondolkodásnak. A tárgyi, földi értékek őrzése, a túlzott ragaszkodás során jelentkező „emlékezni akarás” révén érzéseink eltorzulnak. Ezt a torzulást a felejtéstől való félelem idézi elő. Az installációban különböző médiumok együttesével, a család bensőségességén keresztül dolgozom fel az említett kérdéskört. A személyes-családias közegben a félelem, a szorongás, az üresség, az egyedüllét rituáléi jelennek meg.

Pain and memories are our only connections to the dead. We create images and with them we remember. Many of these images are photographs. The problem is not so much that we remember through photographs per se, but that our reliance on them extinguishes understanding and other types of memory. The photograph immortalises both the instant and the one who is portrayed, but continuous viewing renders it an empty image. Can our memories be recalled as time goes by? Perhaps we attach excessive value to memory, and not enough to thinking. Our feelings become distorted by clinging to tangible, worldly values, and by excessive "wanting to remember." This distortion is caused by our fear of oblivion. Rituals of anxiety, emptiness, loneliness appear in the personal-familiar context.