A 2015 őszén alakult Képzőművészeti Tanszéken magas színvonalú gyakorlati és elméleti képzés valósul meg, melynek garanciája a kiváló tanári kar. A kimagasló oktatási tevékenység eredményessége lemérhető a hallgatók sikerein, amelyeket különböző művészeti versenyeken, például az Országos Tudományos Diákköri Konferenciákon értek el. A természetművészet specializáció egyedülálló a magyar és az európai felsőoktatásban, ezért kiemelt nemzetközi érdeklődés kíséri az itt folyó képzést. A különböző, elsősorban ázsiai művészeti egyetemekkel kialakított diákcsere-programoknak és az Erasmus ösztöndíjaknak köszönhetően a tanszék számos további lehetőséget biztosít hallgatóinak a képzés során szerzett szakmai ismereteik további bővítésére, nemzetközi összehasonlítására. Az itt bemutatott hallgatói munkák még nem az új képzési struktúra – azaz a festészeti alapképzés és grafikusművész képzés – keretei között készültek, hanem az alapképzést biztosító képi ábrázolás szak háromféle szakirányán.
A Képalkotás szak Képalkotás szakirányán belül a festészeti képzés lehetőséget ad a történetileg kialakult képformák, képi kifejezési lehetőségek megismerésére és alkalmazására. A cél – a kortárs művészeti törekvésekkel összhangban – a tematikai és műfaji sokszínűség megismertetése, emellett az önálló képi gondolkodás erősítése, a felszabadult alkotómechanizmusok beindítása. Az elméleti oktatást, amely művészettörténeti és esztétikai ismeretek elsajátítására irányul, komplex módon egészíti ki a korszerű műtermi munka, az órán kívüli előadássorozat, továbbá a rendszeres részvételi lehetőség hazai és nemzetközi kiállításokon, illetve művésztelepeken.
A Képgrafika oktatása a magas szintű rajzkészségek fejlesztésére alapozva az önálló kreatív tevékenység kibontakoztatására fekteti a hangsúlyt. A hallgatók a hagyományos sokszorosító eljárások és nyomtatási technikák (mély-, magas- és síknyomás) elsajátításán túl lehetőséget kapnak konceptuális vizuális megoldások kidolgozására, s kipróbálhatják az új technikai médiumok magas szintű alkalmazását is. Önálló problémamegoldó készségeik fejlesztése a gyakorlatorientált feladatok megoldásán keresztül történik, egyéni-, illetve csoportos konzultációk, foglalkozások keretében. A pixelalapú kép és a hagyományos grafika között az utóbbi években jótékony, megtermékenyítő hatású átjárás figyelhető meg, amely kibővítette a grafikai kép kifejezési lehetőségeit, új horizontot nyitva a grafikai képalkotás terén. A tanszékünkön zajló grafikai oktatás stratégiáját e tendenciák figyelembevételével alakítottuk ki, a kezdetekben a rajztanár képzés keretein belül, majd 2006-tól az akkor bevezetett bolognai rendszerben szakirányként volt elsajátítható. 2019-ben sikeresen akkreditáltuk az osztatlan grafikusművész szakot, és az ott felvételt nyert hallgatók az ötéves képzés során szerezhetnek MA művész diplomát. Reményeink szerint a grafikusművész hallgatóink a képzés végén átfogó ismeretekkel rendelkező, szakmailag felkészült, a kortárs művészetről tájékozott, egyéni grafikai látásmóddal rendelkező alkotókként távoznak, akik megállják helyüket a művészeti szcénában, és a tanulmányaik során megszerezhető tanári képesítésük birtokában tovább tudják adni tudásukat a jövő generációinak is.
A Természetművészet specializáció speciális szobrászati képzést jelent. A természetművészet a természettel való harmónia újrateremtésére törekszik. Az alkotói tevékenység a természettel való közvetlen fizikai kapcsolatteremtésen alapul, amely a természeti anyagokat, tárgyakat, energiákat, helyszíneket közvetlenül alkalmazza. Az idő konkrét formában jelenik meg a létrejövő, véges élettartamú művekben: az alkotás a természet ciklikus változásainak idejében létezik. A műtermi munkában, az anyagmegmunkálás során a hallgatók főleg a kézműves technikákra szorítkoznak – csapolás, fonás, eresztés, kötözés stb. –, minimálisan alkalmaznak gépi megmunkálást. A műtermi munka mellett a gyakorlati órák egy része a noszvaji barlanglakásoknál zajlik, de számos más művésztelepen és természetművészeti eseményen is részt vesznek a hallgatók.
Van ez a dolog a térrel. Hogy mi is lenne az, hogyan kellene elképzelnünk. Valami, ami abszolút? Vagy valami megélt, csak általunk, bennünk létező képzet? És hol vagyunk benne mi magunk? Nekem, aki tanítom a teret, munkaköri kötelességem lenne ezt látni és megérteni, láttatni és megértetni. Az elején, fiatalon persze minden egyszerű: három dimenzió, erre, arra meg felfelé, minden mozdulatlan, jól kimért és megmért, tisztán látható. Ennek a fiatalkori, patyolatfehér, geometrikus, kanti térnek aztán páros lábbal rúgja be az ajtaját (rúgja ki az oldalát?) Einstein, Bolyai, Foucault. Newtoni fizikánk és polgári életünk nyugodt, egyértelmű terét egyaránt összekuszálni látszik a XX. és XXI. század. Boldog békeidőkbeli szalonunk klasszicista festményeit örökre leakasztjuk a falról, de mit rakjunk föl helyettük? Mi láttatja legjobban az életünket, az új terünket? Egyáltalán van-e még tér vagy minden darabokra hullik? A részekből lesz-e valaha egész?
Azt hiszem, a Vizuális Művészeti Intézet Képalkotás szakos végzőseinek alkotásai segítenek, ha nem is választ találni, de legalább újra és újra feltenni, megvizsgálni ezeket a kérdéseket, és ez sem kevés.
Nézzük ilyen szemmel ezeket az alkotásokat! Elég egy gyors átlapozás, hogy lássuk: itt nem lesznek szép, kanonikus térélmények, nem lesznek nyílegyenes, könnyű koordináta-tengelyek. Pilinszky szavaival élve: a kerek, lángoló, mozdulatlan tökéletesség helyett a tört, a gyűrt, a szaggatott valóság uralja a műveket. Ha egy-egy alkotásban mégis felvillan az éteri, az archaikus, mint Dóka Dorottya torzóin vagy Bajzek Zsófia, Kis Csenge természetművészeti kompozícióin, akkor sem láthatjuk újra az egészet, akkor sem adatik meg a nyugalom: csak tér és idő fragmentumaiban emlékezhetünk bennük az eredendő szépségre. Lineáris történetek helyett darabokból próbálunk összerakni valamit, töredékekből egy képet, végtagokból a szereplőket, saját magunkat. Ha ez néha sikerül, akkor egy pillanatra nyugodt fennsíkra érhetünk, ha nem, akkor lefelé indulunk, mint Horváth Rita festményein, ahol az alagsorba látunk – bizonytalan, fény által kivágott alakokra, amiről ismét Pilinszky juthat eszünkbe: „A pokol térélmény. A mennyország is. Kétféle tér. A mennyország szabad, a másikra lefele látunk, mint egy alagsori szobába.”1 Végül pedig elérkezünk Szatmári Szonja sárga házába, ahol a helyszín ereje szétszaggatja saját magát és az ott létezőket. Kiutat, biztos fogódzót kereshetünk, de ehhez végtelennek tűnő utakat kell bejárnunk: Vígh Krisztina sehová sem csúszó csúszdáin, Blum Nikoletta urbánus vagy Hajdu Kamilla organikus labirintusain vagy éppen a Bíró Gergő grafikáin megjelenő önnön belső labirintusunkon kell átvergődnünk, amire nem sok reményünk van. Mégis, mégis, ezeknek a labirintusoknak a terei talán elvezethetnek minket egy helyre, ahol végre otthon lehetünk!
Sokszor elmosódott, céltalanul lebegő tárgyak a szereplői ennek a töredékes térnek, ahogy például Gábor Zsuzsanna installációin látjuk. Némelyik részletben kísértetiesen ismerhetünk rá önmagunkra, családunkra, szeret(?)teinkre, mint Bor Enikő vagy Bori Eszter alkotásain. Meglepő módon azonban ezekből a részletekből végül többet tudhatunk meg magunkról, mintha valami kerek egészet látnánk. Összeáll képzeletünk érzékelt tere, és valami olyasmi történik meg, ami ellentmond minden eddig szerzett tudásunknak: a részek összessége többet ad az egésznél. Ha ezt Heisenberg megélhette volna…
A részek tehát nem additív, de addiktív módon viselkednek: bevonódunk a látványba, akár akarjuk, akár nem. Lakatos János grafikáin brutálisak a részletek, de az ezekből összeálló „részletlény” az igazán brutális. És ki tudja, milyen lények nyomaira látunk rá Jánosi Szabolcs pszeudo-dimenzióin keresztül! Miközben elmerülünk a részletekben, a részletlény figyel minket. Figyel minket és megítél: csak idő kérdése, mikor ismerünk végre rá ezekben a képekben, valamelyikben, önmagunkra, az életünkre.
Mert tükröt tartanak elénk ezek a töredékekből összeálló alkotások (néha szó szerint is, mint például Gerván Mercédesz kompozícióin), de a tükör által most nem homályosan, hanem még élesebben látunk. Hely válik (ki) a térből, talán a saját helyünk, még ha nem is mindig ilyen helyre vágytunk. Ahogy Foucault írja: „A tükör, lévén egyfajta hely nélküli hely, végső soron utópia. A tükörben ott látom magam, ahol nem vagyok, a felszín mögött megnyíló irreális térben, ott vagyok, ahol nem vagyok, árnyként, amely önmagamként adja nekem önnön látványomat, s lehetővé teszi, hogy ott szemléljem magamat, ahonnét hiányzom: ez a tükör utópiája.”
Végzőseink, ahogy azt az itt következő munkák is mutatják, sokat, talán a legtöbbet tanulták meg Egerben, ami megtanulható: újra és újra feltenni azokat kérdéseket, amikre térben és időben keressük a választ egész életünkben. Töredezett terünket persze ők sem tudják összefoltozni, de segítenek azt hellyé nemesíteni számunkra. Elbúcsúzunk tőlük, de büszkék lehetünk rájuk: mi indítottuk el őket. Ennyivel kevesebben vagyunk mostantól, de ennyivel többek lettünk általuk.
Hoffmann Miklós
A szerző habilitált egyetemi tanár,
az EKE Informatikai Kar dékánja.