A Mozgóképművészeti és Kommunikációs Tanszék nevében is utal a társművészetek, -műfajok egymást inspiráló sokszínűségének jelenlétére alkotói műhelyünkben, ahol mesterek és tanítványok számára egyaránt szerencsés lehetőség a filmes, televíziós, kommunikációs orientációjú szakok, szakterületek egymásra ható és egymást támogató közösségében dolgozni, a kortárs mozgókép- és médiaművészet, a kommunikáció új kihívásaira több aspektusból reagálni.
Célunk a nemes szakmai hagyományok konstruktív beépítése a kortárs művészeti, technológiai és piaci igényekre fókuszáló képzési programjainkba, ezért ismeretátadási stratégiánkat és partneri kapcsolatainkat úgy alakítjuk, hogy hallgatóinknak alkalmuk legyen a magyar és nemzetközi film- és médiaművészet meghatározó képviselőivel találkozni, szakmai gyakorlat keretei közt klasszikus és kortárs műhelyekbe eljutni, minél több valós feladathelyzetben kipróbálva magukat.
Végzős hallgatóink elméleti és gyakorlati diplomamunkáinak tematikai és műfaji sokfélesége szakmai–művészi közösségünk nyitottságát reprezentálja, valamint elkötelezettségünket a kreatív kezdeményezések, a szokatlan közelítések, s mindenekelőtt a gondolkodás, az alkotás szabadsága iránt.
A szak olyan szakembereket képez, akik elméleti ismereteik birtokában képesek tájékozódni a tömegkommunikációs médiumok fejlődésének folyamataiban, ismerik a mediális közlésmód sajátosságait és képesek a mediális közlésmódot használó tartalmak értelmezésére. A végzettek alkalmasak a mozgóképes, illetve a multimédiás szövegek előállításával kapcsolatos gyakorlati feladatok ellátására. Felkészültségük alapján kellő mélységű elméleti ismerettel és gyakorlati készséggel rendelkeznek tanulmányaik mesterképzésben történő folytatásához.
A képzés célja olyan, a mozgóképkultúra és a média világáról átfogó ismeretekkel rendelkező szakemberek képzése, akik tanulmányaik során korszerű, gyakorlati szemléletet és praktikus, a média- és kreatív ipar, a mozgóképtervezés és -művészet terén közvetlenül hasznosuló ismereteket sajátítanak el. A hallgatók alkalmassá válnak a kreatív mozgóképes önkifejezésre és biztos szakmai alapokkal tudnak bekapcsolódni stábok, stúdiók, mozgóképalkotó közösségek munkájába.
A képzés célja a hallgatók felkészítése a médiával, a mozgóképpel és a kommunikációval kapcsolatos tantárgyak tanítására illetve foglalkozások megtartására a közoktatásban és a felnőttképzésben.
A képzés célja a kommunikációs rendszereket, a társadalmi kommunikációt, valamint a média fontosabb intézményeit ismerő és technikai eszközeit használni tudó szakemberek képzése, akik egyaránt képesek helytállni a média hazai és nemzetközi színterein, reklámügynökségeknél vagy a PR világában.
– kiáltotta a világba hajdan Jean-Luc Godard, aki arról álmodott, egyszer mindenki kezében ott lesz az apró, kezes kamera. Nemzedék- és honfitársa, Alexandre Astruc azt vizionálta, a felvevőgép olyanná válik, akár a töltőtoll, az emberek azzal írnak majd naplót, levelet, történeteket, meséket, bármit. Hatvan éves volt akkor a mozgókép. Újabb hat évtized telt el azóta, s az álom, amelyben akkor kevesen hittek, valósággá lett. A filmezés ma már nem egy szűk, kiváltságos réteg privilégiuma, mint volt a kora középkorban az írás a kódexmásoló szerzeteseké. Napjainkban mindenki készíthet képeket a maga és mások kedvére. Képek áradata vesz körül bennünket, bárhová megyünk: metróba, plázába, közterekre. Már rég nem papírra írunk (ezeket a sorokat sem arra kopogom), hanem – beszédes szóval – képernyőre. A szó, a betű is a képfolyam részéve lett. Jó száz éve Julien Benda, a jeles filozófus az írástudók felelősségére figyelmeztetett. Ma a képírástudók
felelősségéről kell beszélnünk. Mert a képírás is nyelv, amelynek megvannak a maga szabályai, nyelvtana, értelme, hatásmechanizmusa. Mégis, az írás-olvasás tudományát az általános iskolától kezdve folyamatosan tanuljuk, a mozgóképét pedig nem, mert abban a tévhitben élünk, hogy azt bárki tud készíteni. Elég csak megnyomni a gombot, véljük, s az okos gép gondoskodik a fókuszról, az élességről, a fényekről, színekről, arról, hogy a lencse előtti valóság képe híven rögzüljön. Ám ami fontos – s ebben nem változott a kultúra több ezer éve –, az a képeket készítő ember. Aki nem csak megnyomja a gombot, hanem valamit mondani akar, üzenni, megörökíteni a tűnő időt – magának, a családjának vagy az emberiségnek.
Az emberek többsége ma még önfeledt, naiv módon játszik a kultúrtörténeti szempontból vadonatúj, alig százéves eszközzel, s ez így van jól. Orson Welles, amikor először állt a kamera mögé, lelkesen azt mondta, ez a legszebb villanyvonat, amiről egy kisgyerek álmodhat. Aztán elkezdett játszani, s remekműveket készített, bebizonyítván, hogy mindenki zsebében ott lapul a marsallbot. Mai utódai, a filmezés művészetét tanuló fiatalok zsebében is. Igaza van André Bazinnek: minden film szabadnak és egyenlőnek született. Miként minden ember. Ugyanazt a reményt hordozza mindegyik. Csak később derül ki, az egyik dédelgetett filmtervből fércmű, a másikból remekmű lesz.
Művészetet tanulni? – sokan kétlik ezt. Tanulni csak szakmát lehet, mondják, tehetséget egyetlen iskola sem adhat. Nem értek egyet velük, s nem csak azért, mert magam is évtizedek óta egy olyan intézmény – a Színház és Filmművészeti Egyetem – tanára vagyok, amely nevében hordozza
a művész szót, s amely zseniális filmesek tucatjait adta a világnak, Jancsótól Fábrin és Makkon át Tarrig, Enyediig és a náluk is fiatalabbakig, Pálfiig, Hajduig, Mundruczóig. Szakmát tanulni kell, művészetet lehet, ha járul hozzá elszántság, elhivatottság és tehetség. Nem kétséges, hogy mindenkinek el kell sajátítania magas szinten a szakma mesterfogásait. Ha csak ennyit ér el a tanulmányai során, az sem kevés: a filmes világ hasznos, megbecsült tagja lesz. Ami ezután következik, az már nehezebb. Tehetséget nem lehet adni, de lehet felismerni, előhívni és fejleszteni. Elvégre da Vinci műhelyében sem csak arra okították a festőnövendékeket, hogyan kell meghúzni egy egyenes vonalat, lerajzolni híven egy aktot, hanem arra, mire szolgál a vonal, hogyan telik meg élettel a forma. Művészetet tanítani: az életet tanítani. Világlátást, szemléletet, érzékenységet, nyitottságot és – nem utolsósorban – morált.
Sok kiváló oktatóját ismerem az egri mozgóképes-kommunikációs képzésnek, s meggyőződésem, hogy ők tudják mindezt. M. Tóth Évát, Szabó Gábort, Bollók Csabát, Monory Mész Andrást, Szíjártó Imrét, Tóth Tibort, többek között. Nem csak a munkásságukat ismerem, hanem sokukkal régi barátság, munkakapcsolat fűz össze. Tudják a szakmát, s azt is, ami több a szakmánál. Elvégre a szak nevében legalább háromszor szerepel a művészet szó, nagyon helyesen: Vizuális Művészeti Intézet, Bölcsészettudományi és Művészeti Kar, Mozgóképművészeti és Kommunikációs Tanszék. Magam is többször megfordultam az Eszterházy téri impozáns neobarokk épületben, alighanem az ország legszebb egyetemén, több évfolyamból számos diák munkáját volt lehetőségem megnézni, amelyek nagy örömömre szolgáltak, s meggyőztek az ott folyó képzés magas színvonaláról.
Filmezzetek felebarátaim!
Báron György
A szerző habilitált egyetemi tanár.