Éliás István kurátornak a Miskolci Galériában életre hívott nyitott műterem programsorozata révén az Alkotóházban dolgozott ősszel. A munkájához a város adta az ihletet: önálló alkotásként is értelmezhető jelenségeket, helyzeteket, romlásokat talált meg és fotózott, némelyik alapján a vonalas rajzokat idéző különleges szobrokat készített. A Public Art Found/Miskolc című, nemrég zárult kiállításán tárta a közönség elé, amire jutott.
Szigeti G Csongor képzőművésszel beszélgettem.
A kiállítása többféleképpen kínálta fel a kérdést, hogy mi a művészet. Ami a műveihez vezető saját nézői utamat illeti: figyeltem a Miskolcról készült fotóit. A városképnek azokat a részleteit dokumentálta, amelyek például a szobrait inspirálták. Ezek a szavak jutottak az eszembe: leépülés, amortizáció. Azt kérdeztem magamtól, szeretnék-e ilyen helyen élni. Ami nyilván rossz kérdés: éppen ilyen helyen élek. A valóságot illető alkotói és a nézői közelítés – úgy tűnik – elvált egymástól.
Leépülés? Egyáltalán nem értek ezzel egyet. A fotók valóságkivágatok, és nem azonosak magával a valósággal. A kérdés, hátrébb tudunk-e lépni, képesek vagyunk-e máshogyan nézni a képet. Ahogyan a művészet a fejünkben jön létre, az is ott dől el, hogy milyen kontextusba helyezzük, képesek vagyunk-e társítani például a művészettörténetből ismert, meglévő művekkel. A harminc méter magas, öt méter széles falon a repedések hálójára, a hibajavításra csak akkor mondhatjuk, hogy amortizáció, ha az anyagában végbement fizikai változásra gondolunk. A látvány az absztrakció alapja lehet. Számomra a monumentalitásával a múzeumokban is megtalálható absztrakt festmények, grafikák erejével bír. Azt szeretném, ha a Public Art Found projekt másokat is hozzásegítene a városról való elvontabb gondolkodásra, és rájönnének: nekik is van lehetőségük elmondani, megmutatni a saját nézőpontjaikat. De igazából az érdekelne, melyik fotómat látta dekadens városképnek?
A leépülés/amortizáció a nézői benyomásom megjelölésére szolgált: üres városi tájakat, kitört vasgyári ablakokat, hatalmas repedéseket láttam a fotóin. Az élet hiánya tolakodó volt – talán csak két képen tűnt fel emberalak.
Ezeket a képeket nem fotóművészeti, hanem főképp konceptuális kategóriába sorolom. A fotó a médium, amellyel a leghitelesebben reprodukálhatom, amit műnek tekintek. Ember akkor van a képen, ha külön jelentőséggel bír a jelenléte. Az embernek egyébként a kép előtt van szerepe: ő a néző. Szokták mondani rólam: objektumorientált vagyok. A fotókat is a kiállítás részének tekintem, de a rajtuk látható talált műveket továbbgondolva, fémből mintegy vázlatokat készítettem hozzájuk. Így mutatom meg az erővonalakat, amelyeket úgy értékelek mint művészet. Ez az időérzékelés szempontjából is érdekes helyzet. Mintha lenne egy vázlat, ami alapján feltételezzük, hogy a vasgyári ablakokat betörték: a törések által létrejött arányok annyira eltaláltak.
Amikor nekikezdett a fotózásnak, már tudta, mit akar gyűjteni? Vagy lett a fotógyűjtemény, és ezt rendszerezve derült ki, mit akar felfedezőként ebből a városból megmutatni?
A Public Art Found projekt már a miskolci tartózkodásom és kiállításom előtt is létezett. Sok művész gyűjt valamit, ami inspirálja: a könyvektől a gondolatokig, a formai megoldásoktól az anyaghasználatig. Én a fotót használva kezdtem gyűjtésbe. Ezek a források olykor valamilyen műben nyertek önálló alakot. Mint a miskolci Alkotóház udvarán látható, fémből készült szívcsapdám. 2016-ban, Montenegróban fotóztam egy varsát, amibe beleláttam ezt a szívet. Azon kezdtem el gondolkodni: ez a szép formájú tárgy egyben mennyire veszélyes is. Megvan a maga romantikus szimbolikája, és mégis: csapdába ejt állatokat, adott esetben a pusztulásukat okozza. Ahogyan ott hevert önmagában a parton, amikor lefotóztam, azt mondtam rá: úgy, ahogyan van, készen is van. Pont jó helyen, hátterében a tengerrel értelmezhetővé válik. Valamilyen sűrítmény: alkalmas rá, hogy elgondolkodtasson, felismeréseket vagy akár katartikus érzéseket váltson ki. Mint a művészet. Hihetetlen mennyiségű fotót készítettem a gyűjtéseim során, és el kellett fogadnom, bár nagyon bántott, hogy nem tudok annyiféle művet elkészíteni, mint amennyi inspirációt kaptam. Innen jött az ötlet: bár elkészíteni nem tudom, mégis megmutathatom, hogy ha nem lennének időbeli, térbeli korlátaim, ilyen műveket is el tudnék képzelni sajátjaimként.
Előtanulmány egy vagy megszülető vagy nem megszülető műalkotáshoz.
Talán tíz százalékából lehet valami. A többiről azt éreztem, a semmibe vész. Vagy mint amit a varsát nézve éreztem: műként is készen van. Az is megfontolandó: ha valamiből inspirálódva elkészítek egy művet, az nem azonos azzal, ami az alkotásra késztetett. Hasonló formai megoldást alkalmazok, hasonló gondolati háttér megjelenítésére alkalmas a műtárgy, de nem pontosan helyettesíti az inspirációt, ami önmagában is ugyanúgy érvényes, mint az én belőle született művem.
Mi alapján választ, hogy miből lesz végül a mű?
Sokféle alkotói helyzet van. Ha valahová például konkrét mű létrehozására hívnak, igyekszem a helyi ihletre hagyatkozni. Ide tartva tudtam, hogy ez a sorozat a „Miskolcon készült” névvel született. Ez kompatibilis velem: biztos voltam benne, hogy nem hozok ide meglévő formavilágot, hanem ebből a közegből akarok inspirálódni: járni az utcákat, emberekkel találkozni és beszélgetni, elgondolkodva, hogy mi kerekedhet ki a jelenlétemből. Ez a megtalálásról szól. A barátnőm miskolci, sokszor vagyok itt. Azt éreztem, hogy itt Miskolcon rengeteg jelenség és helyzet tekinthető értéknek, nevezzük bár leépülésnek vagy építkezésnek, és szerettem volna ezeket megmutatni. Ez nem olyan, mint a mienknél „fejlettebb” országok, amelyekben sokszor a túlrendezettség, a részletekbe menő tervezés és gondos odafigyelés számomra túlzottan steril és ingerszegény környezetet teremt, amelyik éppen azokat a kis hibákat rejti el, amik az emberi tényezőt megmutatják.
Hogyan nyert formát, amit fotózott? És miért ilyet? A Miskolcon készült fémszobrai szinte alig lépik túl a sík határait.
Eleinte nem voltam biztos benne, hogy formailag milyen lesz ez. Széttartó gondolataim voltak róla – felvetődött, hogy például legóból építem újjá a képeken látható objektumokat. Vagy hogy fémből lenne jó, már csak az „acélváros” hangulat miatt is. Megjegyzem: igen magas itt az egy főre jutó csapágy- és barkácsboltok száma, és ettől is nagyon otthonos a számomra. Maga a Kánaán egy ilyen üzlet. A fordulatot az jelentette, amikor Dávid Örs barátom, a Keleti Blokk márka alapítója lakásának falán megláttam a drótból hajtogatott, síkban létrehozott Avasi kilátó-ábrázolást. Azt mesélte: jellemző volt errefelé ez a fajta fémhasználat, készültek belőle képek, virágtartók, egyéb faldekorációk. Tudtam, hogy megtaláltam, amit szerettem volna. Ehhez a múlthoz lehetett kapcsolódni, a mostani városi szövetből kiragadott elemeket alkotva meg fémrajzokként.
